Mosolyok mögött kérdések


Szedem a lábam, dolgom van még a városban. Szemerkél az eső. Nem bánom, igazán nem is érdekel. Talán még jól is esik, ahogy a hűvös esőcseppek végig peregnek az arcomon.
- Most azt sem bánnám, ha szakadna - nézek az ég felé, de csak áttetsző, vékony felhőréteg takarja a sötét égboltot. Milliónyi gondolat cikázik a fejemben. Ő, ha látna most, azt mondaná, bolond vagyok. Nem értené, miért jó olykor céltalanul gyalogolni az esőben, miközben bőrig ázol. Soha nem értené meg, milyen érzés, mikor végigfolynak az esőcseppek a hajadon, az arcodon, érintve az ajkad hűvösét, utat törve maguknak a nyakad ívén át a ruháidon keresztül a test melegéhez… egy idő után szinte mindenedet átjárják. Aztán egyszer csak elnyeli őket az aszfalt sötétje. Mintegy lemosva rólad mindent. Mindent, ami bánt, nyomaszt, ami emészt…
Nézem az embereket a késő esti utcán. Sietnek, beburkolózva kabátjukba, fejük felé emelve esernyőjüket. Arc nélküli árnyak a nyirkos, hűvös estében.
Olyan távolinak tűnik most minden, és mindenki. Kifelé a jól ismert mosoly az arcomon, az emberek el sem tudják képzelni, mi fáj, hasogat, rémiszt ott legbelül. Erősnek és bátornak hisznek, és csak én tudom, mennyire gyenge és elesett vagyok… Hogy legszívesebben hátat fordítanék mind annak, ami körül vesz, mert úgy érzem, nincs erőm, hogy többet vállaltam fel akaratlanul is, mint amire képes vagyok… Kínlódom, mert szeretném a jót, de valahogy mégsem úgy történnek sokszor a dolgok körülöttem, mint ahogy szeretném. Hiszek abban, hogy minden lépéssel előrébb jut az ember, mégis egy helyben topogok… Legszívesebben kiáltanék hozzá is:
- Hé, nem érzed, hogy óriási szükségem lenne most rád, mert valamiért minden olyan nehéz és én itt állok egyedül, senki nincs velem? Legalább segíts egy ölelés, egy kedves szó erejéig, mert úgy érzem, összezuhan minden körülöttem…
Sosem fogok kiáltani, sohasem fogok szólni. Csak mosolygok csendesen… Nem csak rá, mindenkire. De vajon meddig bírja így az ember? Meddig van erőnk a mosolyunk mögé rejtőzni mások elől? Talán önmagunk elől? Mennyi időt adunk így magunknak a létezésre? Mikor jön el az idő, míg teljesen bezárkózunk a magunk által teremtett világunkba, ahol senki sem ér el minket? Vagy képesek vagyunk leélni az életünket így némán, megtévesztve a körülöttünk lévőket?
Egyre több kérdés dübörög bennem, de vajon hol vannak a válaszok? Vajon megtalálom valaha őket? Bárcsak tudnám a választ valamire is… De nem tudom.

1 comment:

kiscsillag said...

Egy nagy ölelést tőlem..bár tudom nem tőlem várod:)fel a fejjel:) szép gondolatok..

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...