Ott állni

Egy hete ott álltam a nagyszüleim háza előtt... A ház előtt, amiből semmit nem láthattam. A napsugár mintás kerítést áthatolhatatlan indák fonták be, a fák sűrű lombjukkal hajoltak alá, mindent elrejtve a kíváncsiskodók elől.
A hajdani kert hátsó oldalánál tudtam bejutni. Bokáig érő borostyán levelek közt tapostam az utat, kezemmel elhajtva az utamba kerülő ágakat. Gyermekkorom álomvilágába beleszőttem a környékbeli réten, kis erdőben játszadozó tündéreket, manókat. Mintha ide költöztek volna... Olyan titokzatosnak, szinte vibrálónak tűnt minden. Aztán megértettem valamit. Az emlékeink élnek ezen a helyen.
Magam előtt látom a fehér szegélyű rózsaszín falakat, az élénkzöld ablakok üvegén megcsillannak a nap sugarai. Érzem a szélben a virágok illatát, hallom a méhek zümmögését, nézem a kert felett cikázó színes pillangók sokaságát. Szinte látom magam előtt nagyapámat, ahogy áll a nyári konyha előtt a hatalmas diófa alatt. Kezében kés, azt élezi... szája sarkából lóg a bagó, miközben huncut szemekkel figyeli az őt körülvevő világot. A nagyanyám szorgos kezekkel húzza fel a kútból a vizet, miközben észrevétlen tanít, magyarázza nekem a világot, amiből még oly keveset értek. Futok a házhoz, kezem nyitja az ajtót... Az ajtó, ami mögül nyári éjjeleken a istálló tetején huhogó baglyot lestük zakatoló szívvel, fekete árnya a hold elé vetült. Télen az ablakot leheltük, és figyeltük jéggé dermedt sóhajaink milyen mintát rajzolnak az üvegre. A jégvirágokat körberajzoltuk, míg azt nem éreztük, megfagynak ujjaink. Hallani vélem gyermeki kacagásunkat, ahogy szaladunk a ház mögött a forró homokban, a tök virága mosolyog ránk, kezemmel a mák virágait érintem, halkan éneklek, hangom elfújja a szél a lehulló szirmokkal a légben...
Hirtelen visszazökkenek a jelenbe. A teraszt befutotta a sűrű zöld, bekúszva az ablakokon keresztül a házba. Az ajtón már nincs kilincs, amibe kapaszkodhatnék. Már nem tartja üvegeit az ajtókeret. Mintha összezsugorodott volna minden. A "gang"-on nem fut az aszparágusz a mennyezet felé... nincsenek ott a madarak, melyeket órákon át tanulmányoztunk apámmal. Nem is értem, hogy fértünk el abban a kicsi konyhában annyian, miközben a tűznél melegedtünk. Hitetlenkedve nézem a szobát, ahol kényelmesen elnyújtózva ücsörögtek szüleink, miközben mi a szőnyegen elhasalva kártyáztunk vagy sakkoztunk. Mekkora szeretet lakozott e falak között. Valamiért a régi karácsonyok fahéjas, szegfűszeges illata jut eszembe, pedig nyár van, tikkasztó meleg.
Újra kilépek a borostyánnal terített udvarra, szinte várom, hogy újra felelevenedjenek az emlékeim. Semmi nem történik, csak a fák mögött megbújó szürke épületek roskadoznak előttem, s ahogy lépek, egyszínű barna pillangók szállnak fel az ég felé... Sírni szeretnék, de nem tudok.
Mintha gyermekkorom színes, véget nem érő meséit az elmúlás meséje váltotta volna fel azon a helyen.